A robotpilóta

Sokszor írtam már arról, hogy miként ronthatja el az életünket egy-egy olyan teher, melyet valamely felmenőnktől veszünk tudattalanul magunkra, vagy épp egy olyan trauma, amit az anyaméhben szenvedtünk el, netán egy karma-mag, amit előző leszületésünkkor „vetettünk el”.

Van azonban mindezeken túl még egy nagy halmaz, mely a tudatalattinkban lapulva lépten-nyomon megnehezíti az életünket, méghozzá olyan módon, hogy bizonyos helyzetekben bizonyos reakciót vált ki belőlünk, ahelyett, hogy lelkünkből való jelenléttel tudnánk a pillanatot megélni. Ebben a csomagban olyan gyermekkorunkban szerzett sérülések lenyomatai vannak, melyeket egyesek hiedelmeknek, mások sémáknak, megint mások gátló parancsoknak, vagy épp önkorlátozó programoknak hívnak.

A teljesség igénye nélkül Várnai Myrtill klinikai szakpszichológus olvasatában beszélhetünk itt például olyan robotpilóta üzemmódról, amely gátol minket a cselekvésben („Ne tegyél semmit!” gátló parancs), vagy épp egyenesen az életünkre tör, és ami által akár meg is betegíthetjük magunkat („Ne létezz!” gátló parancs), esetleg gyermeki ráutaltság energiában tart („Ne nőj fel!).

Vágyi Petra Sémáink fogságában című könyvében így fogalmaz erről a robotpilóta üzemmódról: „Nagyon valószínű, hogy nekünk is vannak sémáink, mert szinte mindenkinek vannak. A sémák – vagyis az életünkben ismétlődő, nemkívánatos mintázatok – mindig gyermek- és serdülőkorban alakulnak ki, kisebb-nagyobb mértékben sérült, kielégítetlen alapszükségletek nyomán.” És egyebek mellett megnevez például „veszélyeztetettség” sémát (amely esetében az érintett retteg az esetlegesen bekövetkező katasztrófától), „kudarcra ítéltség” sémát (ekkor az alany attól fél, hogy sikertelen lesz, bármibe kezd), vagy például „önfeláldozás” sémát (amikor az illető úgy érzi értékesnek magát, ha mindenkihez képest utolsó helyre szorul).

Természetesen a Belső Utazás képzésen is találkoztam már ezzel a témakörrel; mi ott önkorlátozó hiedelmeknek hívjuk őket. Számtalanszor találkozom is a folyamatokban velük, amikor az érzelmi feltárás folyik, a vendég ösztönösen kimondja őket ellazult állapotában; „Nem vagyok elég jó.” „Nem érdemlem meg a jót.” „Nem vagyok szerethető.” – hogy csak néhányat említsek.

Nevezhetjük tehát ezeket az önsorsunkat rontó tudatalatti programokat bárhogyan, a tény az tény, akaratunk ellenére tudnak újra és újra a falnak csapni minket, akár egy rosszul programozott robotpilóta. A rossz hír pedig az, hogy őket tudatosan felülírni addig nem tudjuk, amíg a tudatalattiban ki nem iktatjuk működésüket. A jó hír viszont az, hogy vannak remek tudatalattiban ható módszerek (mint például a Belső Utazás), mellyel tökéletesen megszabadíthatjuk magunkat a gyökéroktól! Ezt követően pedig már tudatos odafigyeléssel könnyűszerrel kiléphetünk a téves reakció ismétlődéséből, hogy végre egy szabadabb életet kezdhessünk el élni!