Anyaseb

Mindig úgy éreztem, hogy az én Anyukám a világ legjobb Anyukája volt, haragudni sosem tudtam rá. Korán kialakuló depressziója és gyógyszerfüggősége azonban érzelmileg igen korán elérhetetlenné tette őt számomra. Tulajdonképpen nagyon kevés jó emlékem van róla, ha objektív akarok lenni, akkor az esetek jelentős része traumatikus (ájultan találtam, kórházba vittem, imádkoztam, hogy végre meggyógyuljon, aztán újra csalódtam).

Amikor a férjemmel 3 éve sikertelenül próbálkoztunk gyermekáldással (nagyjából 10 évvel Anyukám halála – öngyilkossága – után), egy vetélést követően fordultam a Belső Utazás módszeréhez. Abban a folyamatban értettem meg a logikus gondolkodásommal teljes mértékben ellentétes tudatalatti működésemet, amely gátolta a gyermekem megfoganását… A felismerés lényege az volt, hogy tudattalanul védtem leszületni vágyó gyermekemet attól a végtelen fájdalomtól, és csalódástól, amelyet az én Anyukám (betegsége) nekem okozott. Így visszük tovább a kapott rossz mintát. Ha az én Anyukám csalódást okozott nekem, akkor bizonyára én is azt okoznék a gyermekemnek. Amikor erre ráláttam és feloldottam ezt a hátráltató hitemet, Liza hamarosan megérkezett hozzánk.

A történetnek azonban van egy következő lépcsőfoka, amely lényegében az idei évben világlott csupán ki előttem… Egy Belső Utazásban a 8 éves énemet láttam kívülről elkeseredetten állni begyógyszerezett Anyukájának bezárt ajtaja előtt… Azt éreztem, hogy ez a kicsi lány önmagát gyűlöli, amiért az Anyukája nem boldog. „Biztos miattam nem boldog. Nem vagyok elég jó gyermek.” Ebben a Belső Utazásban végre megértettem, hogy bizony súlyosan sérült az önszeretetem, és végre felül tudtam írni lelkem megélését. Némi családállítói oldómondattal megspékelve a lélekszintű kibeszélést helyreállítottam a rendet, és a kicsi Szandrában sejtszinten felülírtuk az emléket: elment szépen játszani, és elkezdett a maga dolgával törődni… A felnőttek dolga pedig a felnőttek dolga lett.

Nos, nem mondom, hogy könnyű út ilyen önfelfedezésekbe beleállni, de azt határozottan állíthatom, hogy megéri! Teljesen másként tekintek azóta önmagamra, anya szerepemben is elfogadóbb vagyok. Ami pedig számomra (ahogy szerintem az anyukák legtöbbségének is) a legfontosabb, hogy többé nem adok át tudattalanul efféle terheket a gyermekemnek.

Hiszem, hogy az önszeretetet azóta sokkal hitelesebben, lélekből jövően és őszintén tudom átadni neki, hogy ő már egy valóban kiegyensúlyozott, önmagát feltétel nélkül szeretni tudó emberré válhasson.