Padló

Tudom nagyon nehéz. Padlón vagy. Megküldött az élet. Letarolt. Elhagyott, elment. Nem sikerült. Egy helyben topogsz. Kudarcot vallottál. Megint. Biztos mindenki rajtad röhög. Ami még rosszabb, sajnálnak. Legyintenek Rád. Megint és újra megismétlődött.

Belenézel a tükörbe. Minden nap látod ezt az arcot. Most mégis más szemmel nézed. Nem, nem érdekelnek a ráncok, nem érdekel a toka. Megszoktad, elfogadtad.

De valami feltűnik.

Hol van a tűz, a fény a szemedből? Hova tűnt? Mikor hunyt ki? És vajon miért? Öregnek érzed magad. Elfáradtál. Mennyi idős is vagy? Már ennyi??? Hát, hogy? Nem régen voltál húsz. Hova rohannak az évek?

Elmosolyodsz, amikor arra a fiatal, gondtalan, világmegváltó régi énedre gondolsz vissza. Milyen jó is volt akkor… Ha akkor annyi eszem lett volna, mint most, akkor ma nem itt tartanék…

Tényleg, vajon hol tartanék? Mit csináltam volna másképp? Nem hittem volna? Nem szerettem volna? És rájössz mi veszett el belőled. A bátorság. Az önmagadba vetett hit. A hit, hogy sikerülhet. Hogy vár rád egy jobb idő. Hogy megérdemled azt, amiről álmodozol. Hogy végre az álmodat céllá kéne formálnod és tenni érte. Mert nem, nem vagy öreg. Nem vagy vesztes. Bárki próbálja elhitetni rólad, nem vagy az.