Karácsonykor

Gyere be, édes, nyitva az ajtó, hát megjöttél. A küszöbre gyöngyöket szórok, szilánkosan törnek a léptek alatt, mint a jég a hajnali fagyban, majd megenyhülsz a tavasszal, eltűnnek a pocsolya-ráncok nyomtalan. Ledobod a kesztyűd, a kezed a tükör elé tartod, áttűnik rajta a kétely, a döntések életfogytig tartó szabadsága, lehet-e másképp bármi is?

Gyere beljebb, édes, főzök neked teát, a kedvenc csészédről letörlöm a port, aljára mézet csorgatok, hallom a zümmögést; a királynő én vagyok. Az ablak páráján szalad az ujjam, a nevedet szépen beleírom, a lefelé rohanó cseppek bort isznak, vizet prédikálnak. Ülj le, édes, ha hideg a szék, majd párnát kerítek, de nem akármilyent, puha mohával lesz az kibélelve. Fűtsek-e jobban, tegyek még a tűzre, hozok be fát, mondod, nehogy megfázz. Ugye hallod, a régi lemez, itt-ott kicsit karcos, halleluja, búgja egy fényévnyire innen Leonard.

Bolond vagy, édes, most meg mit csinálsz, nem lehetsz elég mélyen ehhez a magassághoz, látod, én már szédülök, tarts meg. Látsz még vagy gyújtsak villanyt, tán jobb így, hogy csak sejtelek, homályos vonások mögé könnyebben rejted a semmit. Ennél-e, édes, még meleg, hagyj időt az íznek, hagyj időt, csak egyetlen másodpercet hadd üssön el kétszer az óra. Pihenj, mondod te, s a kezed a vállamon hazaér, ahogy a senkiföldjén rekedt szívünk is már majdnem, majd akkor, majd talán.

Emlékszel, kérded a borítót megsimítva, ez a mi mesénk… hát persze, mosolygok én, és a „holnemvolt” sétákon merengünk békében, szótlanul. Az ég mélykék sapkát húz, az ünnep a kapuban térdel fekete-fehérben… maradj még, súgja az angyal, ám a selyemnyakú madár szárnyára vesz, a pára-betűk hűlt helyén nézek utána. Mire a hegyről csigalépcsőn leér a reggel, a kerítésen fennakadt sárga tollat apró szelencébe zárom, a ropogós levegőt sejtekig eresztve figyelem az áldott csendet, ahogy megtanultam, a legjobb most, a legjobb így, a legközelebb magamhoz, karácsonykor.