Vártam

Vártam, hogy a slusszkulcs kikerüljön a zsebemből, hónapok óta be és ki, el és vissza, a műanyagon már visszafordíthatatlanul ott a köröm vájta mélyedés, mert mindig ugyanott nyomom meg; hiába, van, ami állandó.

Vártam, hogy végre ne az autópályán törjön rám reggel negyed hétkor az éhség, nem, tankolás nem volt, pontokat sem gyűjtök, csak ezt kérem és egy XL-es kávét. Vártam, hogy ma gyalog menjek le a hegyről a zöldségeshez, érezni akartam a szatyrom súlyát, komótosan felbaktatni az emelkedőn, rászólni a lábamra, nem sietek, nem sietek… A fekete kutyához érek, akit sokszor csak az autóból látok, váltunk pár kedves szót az élet dolgairól, mellém szegődik a kerítésen belül, talán cipekedne is helyettem, együtt lépkedünk békésen felfelé, míg útját nem állja a telekhatár.

Vártam, hogy szemközt a fennsík még mélyebb zöld legyen, csettintésre szálljon fel róla a köd, már puha a csipkebogyó, féknyomok helyett lovak és vadak nyoma a fagyos sárban, hát mi, ha nem ez az igazi? Innen szemből a házam milyen kicsi, milyen szép ívben kanyarog az út felfelé, szinte valószínűtlen, hogy az a százszor bevett kanyar amúgy mennyire éles, de ez is csak az érzékelés folyamatos játéka, hogy „onnan nézve” minden más.

Vártam ezt a porcelán csendet is, ami az év utolsó napján ereszkedik ránk és soha máskor, csak halkan, puhán, nehogy leverjem, összetörjem. Vártam, hogy „most” legyen, pedig tegnap is most volt, és holnap is az lesz, de ma még számot vethetünk a megélt pillanatok idei összegével, a művelet szívszorítóan szép és pontos, se több, se kevesebb, hány tizedesjegyig akarod tudni?

És a délutáni félhomályban a kulcs helyett a gyertyáról komótosan lecsorgó viaszba nyomom az ujjam, apró állatkákat gyúrok belőle (mint rég), holnap majd szélnek eresztem őket szemközt, hogy lábnyomuk ott várja be a következő tavaszt.