Önismeret
Ígéretek, hazugságok…
Tudd meg, hogy a hazugságok miért vezetnek szívfájdalomhoz és bizalmatlansághoz. Mit kell tenned ahhoz, hogy mások megbecsüljenek?
Önvallomás
Veégh Julianna
Life coach - kicsit másképpen
Cikk megosztása
Ajánlom az alábbi sorokat lányaimnak, a bennem élő kislánynak, valamint minden lánynak, hölgynek, akinek, ha nem is konkrétan a történet, mégis megérkezik az „ahaélmény”…
Történt egyszer a közelmúltban, hogy egy eset kapcsán egy csodálatos kolléganőm – azt hiszem annál sokkal több, hiszen nagyon erős kapcsolódás van kettőnk között – egy szupervíziós szituációban szinte a semmiből megkérdezte, mik azok az érzések, amik eszedbe jutnak, ami ehhez az esethez köt?
Elsőre nem is értettem a kérdést, mert a felnőtt énem valóban, mint csak segítő kapcsolódott, mégis a szokásosnál jobban felkavart, behúzott. Egy pillanat alatt megérkezett az érzés… Ez nem a jelenemről szól, ez bizony a kislány, aki kiabál! Hiszen a jelenemben semmit nem éreztem ezekből.
Mégis honnan voltak mégis bennem, és mik voltak ezek az érzések?
Magány, kirekesztettség, meg nem értettség, sötét, vágyakozás egy közösséghez, hova tartozás. Pfff, amikor ezeket kimondtam, hosszú csend következett. Nekem óráknak tűnt, azonban mint utóbb kiderül alig pár perc volt csupán. Feldúlt és zaklatott voltam, nem igazán akartam megérteni mi történik, de azt is tudtam ez a zaklatottság most jó, fontos!
A megtartó közeg sokat segített; volt, ami kimondásra került akkor és ott, volt, amit elhoztam magammal, mert tudtam, éreztem, sok a dolog vele. Időről, időre ránéztem magamra, hol is tartok ezzel. Megrágtam, öklendeztem, fuldokoltam, sírtam, végül összeállt a kép…
Nem is olyan régen megfogalmaztam, mindig ott rontottam el – vagy hívjuk inkább tanulási folyamatnak, tapasztalásnak –, hogy a megfelelési kényszerem vezérelt. Kizárólag úgy fognak szeretni, ha az adott helyzetben, adott emberrel úgy viselkedek, úgy érzek, azt gondolom, ahogy elvárják tőlem. Ettől szinte a legritkább esetben voltam önmagam. Sokáig tudtam a szerepemnek megfelelően működni, de idővel csak felszínre tört az igazi énem. Ekkor fellázadtam, kiabáltam, veszekedtem, vagy csak csendben továbbálltam.
Érdekes felismerésem volt, a barátságaim terén ez azért másképpen működött nagy részben. Nagy részben – teszem hozzá, mert, ahogy ezeket a sorokat írom döbbenek rá, sok esetben itt is a fent leírtak érvényesültek. Erre a vonalra kicsit később térek vissza.
A leírtak – úgy hiszem –, sokaknak ismerősen cseng.
Rendben, merült fel bennem a következő kérdés: Honnan jön a megfelelési kényszer?
A saját válaszom az, hogy a kiskorban engem körülvevő környezettől. Sokáig kizárólag a testvéremhez, apámhoz, apai nagyapámhoz vezettem vissza, mert a régen meghalt anyukámat érinthetetlen szentként kezeltem. Részben ez így is van, mert tevőlegesen neki valóban nem volt része abban, hogy ez kialakult. Ő „csak” hallgatott és legalizálta a férfiak működését. Természetesen ott van a tágabb akkori környezetem is, akik időről időre a földbe döngöltek. Legyen szó tanárról, edzőről, de bizony ide sorolhatók az akkori kortársak. Szépen lassan úgy alakult ki az énképem, hogy nem vagyok elég jó, elég tehetséges, elég szép, elég izgalmas, elég okos.
Mi történt?
Megpróbáltam a magam módján alkalmazkodni az engem körülvevő közeghez. Személyiségem teljesen nem tudott eltűnni, így a harcosságom időről-időre előjött. Védekezésképpen ugyan, de hangos voltam, bántó, pökhendi, nagyképű. Azaz megfeleltem annak a képnek, amit a közeg visszajelzett, hogy ilyen vagyok. Közben végtelenül magányos, és kirekesztett voltam. A népszerűek nem engedtek közel, hiszen konkurencia voltam, a csendesebb, érzelmesebb gyerekek pedig nem tudtak hozzám kapcsolódni teljesen érthető okokból. Így telt el az általános iskola…
Amikor gimnáziumba kerültem, valahogy minden megváltozott. Akkor hagytam abba egy sportot és kezdtem el egy másikat. Sokkal kevésbé voltam benne sikeres, azonban talán pont ez volt az, ami miatt szelídebb, elfogadóbb, megértőbb kezdtem lenni. Egy voltam a sok közül, sőt azon belül is a sor legvégén álltam. Nem volt mindig őszinte a mosolyom, sőt… mégis itt indult el egy újabb életszakasz, ami azzá tett, akivé válhattam ez idáig, mert ugye hol van még a vége?
Azt, hogy sportot váltottam, egy nagyon komoly baleset, műtétek, hosszú felépülés előzte meg. Azért fontos ezt itt megjegyeznem, mert első hallásra rossz, fájdalmas ugye?
Mégis ez volt, ami kimozdított, ami elindított egy másik, számomra jobb felé. Határozottan szeretném ezen a pontos leszögezni, ez nem volt mindig ilyen egyértelmű számomra. Azaz a rossz és a jó viszonyulása… Bár viszonylag korán felismertem, a Főnök – ahogy én hívom – mindig a tenyerén hordoz, akkor és úgy koppint oda, ahogy számomra az szükséges és még feldolgozható. Ilyenkor érzem azt, valami sokkal rosszabbtól óvott meg azzal, hogy abba a helyzetbe kerültem. Konkrétan, hogy teljesen elveszítsem önmagam. Természetesen ez már hit kérdése, és azt is elfogadom ma már, ha valakinek a rossz az kizárólag rossz!
De, mi is történt akkor és ott velem?
Szerencsémre – hívjuk így, hogy mindenki számára komfortos legyen: megfelelési kényszer ugye –, az iskolában és a sportban is olyan emberek közé kerültem (felnőttek és gyerekek), akik annak láttak, szerettek, aki valójában vagyok. Nem, nem lettem teljesen csendes, csak nem kellett kiabálnom ahhoz, hogy meghalljanak. Fontos volt mit gondolok, mit érzek, ezáltal számomra is fontos volt, ők mit gondolnak, mit éreznek. KAPCSOLAT!
Olyan tanáraim voltak, akiknek, amíg élek hálás leszek; főleg egy irodalomtanárnak, aki mellett felfedezhettem mi az, ami érdekel, mit olvasok szívesen. Egyáltalán, hogy elkezdtem olvasni. Nem elhanyagolható persze az sem, hogy otthon a könyvespolcon ezek ott voltak, vagy ha nem, támogattak, beszerezték. Azt hiszem ez volt eddigi életem legsokoldalúbb, legintenzívebb része intellektuálisan, szépen lassan kultúrafogyasztó lettem. Mindent (is) olvastam, néztem. Volt kivel megbeszélni, adott esetben vitatkozni. Közben a kortárs kapcsolataimban is megtaláltam a helyem. Barátok, szerelem, minden, ami ide tartozik.
Azonban a kislány, aki magányos volt és kirekesztett, ott maradt egyedül. Nem volt felmentés, feloldozás sem. Komoly csapda, amikor kezd minden jóra fordulni, elfeledjük ezeket, de mélyen ott él bennünk. Olykor pedig észrevétlenül kikívánkozik és működésbe lép. Hiába voltak barátok, hiába volt szerelem, mégis a megfelelési kényszer előtört. Igaz nem mindig és nem mindenkivel, de a részem maradt, sokszor meghatározott.
Újabb helyszínek, újabb barátságok, újabb szerelmek jöttek, de alapvetően a megfelelési kényszer – hogy csak úgy vagyok szerethető, ha megfelelek az elvárásoknak – velem maradt még sok éven keresztül. Tanulmányaim, önismereti utak alatt sokat kopott. Így lehetett az, hogy lettek valós emberi kapcsolataim, máig tartó barátságaim, azonban partner vonalon, a férfikép, amit otthonról hoztam, és az anyukám megoldási kulcsa velem maradt. Egy darabig megfeleltem, majd előbújt az igazi énem, felismertem, fellázadtam, kiszálltam, utánam a vízözön! Az ott maradottak meg csak álltak és nem értették mi történt. Természetesen leegyszerűsítve, hiszen a felismerést követte idővel már jelzés is. Ez azonban egy másik téma, amit a Pillanat című írásomban megfogalmaztam már.
Így jutottam el a máig…
Értem és érzem a magányt, kirekesztettséget, bár a mai felnőtt énemnek már nem a sajátja. Mégis, akkor mi ezzel a dolgom?
Az egyik, hogy gyerekeknek, felnőtteknek – akiknek és ahogy nekik jó, és segítséget kérnek – segítsek. És magammal? Kicsit még tétován ugyan, de elhinni, rendben vagyok, de ha nem akkor is… Dolog van azzal, hogy nincs mindenkivel dolgom, egyszerűen fogalmazva, nem kell, hogy mindenki szeresse azt, aki valójában vagyok. Már nem akarok senkit meggyőzni szinte semmiről. Aki beszélgetni kíván velem, azt meghallgatom, beszélgetek vele, de semmiképpen nem azért, hogy szeressen engem, vagy azt, amit képviselek. Fontos felismerésem, aki ért, érez, az kapcsolódik így vagy úgy, aki pedig nem, azzal nincs dolog! Megértettem és elfogadtam a kislány énem üzenetét, félelmét; velem marad, de már feloldott állapotban. Sőt, azt is elfogadom, ha még időnként előtör ez az érzés, mert már tudom, mi a szerepe. Megjelenik, érzem, értem, tovaszáll.
Valamint a következőket is most éreztem meg igazán, amit eddig csak értettem. A szüleink nem felelősek a felnőtt énünkért. Az a sajátunk: mi, és kizárólag mi vagyunk felelősek a döntéseinkért, az érzéseinkért, a meg nem oldott traumákért. Bele lehet helyezkedni abba a kényelmi pozícióba, hogy miattuk olyanok a kapcsolataink, az életünk, a kudarcaink stb… Azonban azt hiszem, gondolom, ez a gyermekénünk. Akár milyen nehéz is, de fel kell nőni, előbb vagy utóbb szükségszerű. Amennyiben ez nem valósul meg, az megbetegít! Először a lelket, aztán a testet is, mert minden mindennel összefügg!
Kicsit erős és direkt a megfogalmazás, sőt, felmerült bennem, hogy ítélkezik is, mégis itt hagyom. Nem szeretem a kéretlen tanácsot semmilyen formában, mert az ítélkezés, bírálat, azonban az én saját történetem tekintetében fontos, mindenképpen az enyém! Valamint hiszek a szabad akaratban, hiszek a saját döntésben, hiszek az emberekben, abban, hogy képesek eldönteni, mi az övék és mivel nincs dolguk.
Segítséget kérni pedig oké, sőt, tapasztalataim alapján szükséges is!
Merjünk, tudjunk segítséget kérni, mindenki a maga lehetőségei szerint.
Itt megtalálsz: életvezetés
Facebook: Életvezetés ahogy tetszik
Ismerj meg egy igaz történetet önvallomás formájában. Fedezd fel, honnan eredhet a megfelelési kényszer és hogyan találhatod meg újra az igazi énedet.
Ez is érdekelhet még
Önismeret
Mi az élet értelme?
Fedezd fel, hogy mi adja igazán az életed értelmét. Fedezd fel a jelenlét fontosságát és azt, hogyan tudsz hatást gyakorolni magadra és másokra.