Valóban fel kell áldoznunk magunkat a gyermekeinkért?

Úgy gondolom, bizonyos mértékig elkerülhetetlen az önfeláldozás, ha valaki a szülői létet választja. És itt nem csupán arra gondolok, ami a köztudatban él, mi szerint „Ha jön a gyerek, akkor vége az utazgatásnak, bulizgatásnak.” Senki sem készíti fel arra a leendő szülőket, hogy ennél valójában sokkal nagyobb áldozatokat kell hozniuk.

Nem csupán kisbabaként, de utána még hosszú-hosszú éveken át a gyermek határozza meg azt, hogy a szülő mikor és mennyit alhat, élhet házaséletet, hogy megihat-e nyugodtan például egy kávét, vagy beszélhet-e pár mondatot zavartalanul telefonon valakivel. A gyermek aktuális egészségi állapota határozza meg azt, hogy a szülők el tudnak-e menni dolgozni, vagy részt tudnak-e venni például egy előre leszervezett programon. Egy egyszerű lázas állapot (ami sokkal gyakoribb a kicsiknél, mint hinnénk) mindent keresztül tud húzni.

Tehát úgy tűnik, hogy igen; a szülői lét bizony nagyon is arról szól, hogy a saját életünket háttérbe szorítva kell gondoskodnunk gyermekeinkről. De! Az én meglátásom szerint egy dolog az, hogy kicsinyeink egészsége (esetleges megbetegedései), biológiai ritmusa (mikor alszik el, mikor ébred fel), illetve kötelezettségei (óvodai, iskolai, sportolói elfoglaltságai, feladatai) meghatározzák saját életünk folyását.

Meg kell azonban tudnunk húzni egy határt! Nem szabad, hogy szülőként szolgát csináljunk önmagunkból és gyermekünk kényének-kedvének alárendelődve éljük az életünket! Bizony meg kell tanulniuk srácainknak is igazodniuk hozzánk! Ez több szempontból is életbevágó fontosságú! Egyrészt érdeke ez a társadalmunknak, hiszen ha egy fiatal ahhoz szokik hozzá, hogy mindig minden úgy van, ahogy ő az kiköveteli, akkor felnőttként képtelen lesz a kompromisszumra, és az élete tele lesz konfliktusokkal – ha pedig sok ilyen felnőtt lesz, akkor nem számíthatunk éppenséggel békés mindennapokra utódaink számára. Másfelől mikroszinten is nagy jelentőséggel bír az, hogy a gyerkőcök megtanuljanak alkalmazkodni; a családon belüli elégedettség akkor tud megteremtődni, ha alkalmanként mindenkinek lehetősége adódik arra, hogy az történjen, amire ő vágyik.

Neked mi a prioritás-sorrend az életedben? Mit mondanál, ki van az első, második, harmadik helyen a ranglétrádon?

Bizony sok vendégem válaszolja erre a kérdésre azt, hogy 1. a gyerek(ek), 2. a párja, 3. ő maga.

Nagyon nagy baj van ezzel a gondolatmenettel! Méghozzá az, hogy ideig-óráig megfoszthatjuk magunkat mindattól, ami örömmel tölt el minket (és most itt kérem szépen nem a gyermekünk boldog mosolyára gondolok, hanem arra, ami ENGEM, E/1-ben feltölt), de hosszútávon ez olyan szintű lelki kimerültséget okoz, amibe lelkileg és testileg egyaránt belebetegedhetünk!

Arra kérlek tehát Kedves Olvasóm, hogy ha másért nem, akkor éppen a gyermekeid és/vagy párod érdekében ÖNMAGAD tedd az első helyre! Vésd jól a szívedbe, hogy ÜRES KANCSÓBÓL NEM LEHET VIZET TÖLTENI! Azaz, ha nem szentelsz időt önmagad töltésére, akkor előbb-utóbb nem fogod tudni miből tölteni a számodra fontos embereket.

Találd meg az arany középutat, és adj szeretetet, törődést, minőségi énidőt önmagadnak is, ne csak a szeretteidnek! Meglásd, mennyivel boldogabb lesz az egész CSALÁD!