Valódi történet a látszólagos megbántottság mögött…

Csoportos családállításon történt. Vendégem témája egy aktuális(nak látszó) konfliktus volt a nevelt fiával. Elmondása szerint a fiatalember beletaposott a lelkébe azzal a kijelentésével, hogy megélése szerint nem figyel rá eléggé. A hölgy elmesélte, hogy igazságtalannak érezte ezt a kijelentést, mert igenis mindig igyekezett mindent megtenni érte. Továbbá rosszul esett az is a feleségnek, hogy férje nem állt mellé a felmerült szituációban.

A történetet elsőre hallva azt gondoltam, aktuális családdal fogunk állítani, hogy feloldjuk a feszültséget, azonban vendégem tovább folytatta a gondolatsort (férjével közösen, aki szintén jelen volt a csoportos munkán). Végül kibújt a szög a zsákból: a hölgy hajlamos rá, hogy ilyen helyzeteket vonzzon az életébe. Olyan eseteket, amikor azt érzi, hogy bár ő mindent megtesz, a másik oldal mégis elégedetlen. Eldőlt tehát, hogy mégis transzgenerációs irányba kell elkezdenünk nyomozni; vajon ki lehetett az a családtag, akinek nehéz sorsára ráhangolódva állítónk újabb és újabb pofonokat vonz életébe?

Beállítottuk a térbe segítők segítségével a hölgyet és a problémát, majd az anyai nagyszülőkhöz lyukadtunk ki. Hamarosan egyértelművé vált a helyzet: a térben láthattuk a szeretetteljes, lágyszívű nagymamáját és a kemény, szigorú nagypapáját + a szintén erős energiákat megjelenítő nagybácsit (vendégem megerősítette, hogy tényleg így éltek). Pontosan az a háromszög elevenedett meg előttünk két generációval fentebb, amit vendégem a saját életében megélt. Szeretetteljes, törődő anyuka, markáns, határozott férj, elégedetlenkedő fiúgyermek.

Amikor a hölgy – kérésemre – szembeállt a mamáját megtestesítő segítővel (kezében az önsorsrontó teherrel – kézi súlyzót használok a nyomaték kedvéért) és elkezdte kimondani az oldómondatokat… hát, először nem is tudott megszólalni, csak a könnyeivel küszködött… elöntötte a szeretet és az együttérzés régen elvesztett nagymamája iránt. De sírt a segítő is, aki a mamát képviselte, hiszen (ahogy megfogalmazta) „Nem akarom, hogy ezt tegye magával az unokám.”

A mondatok elhangzottak, a teher lerakásra került, és a tér kikönnyült. A könnyeket mosoly törölte el, és a szeretetteljes ölelés minden jelenlevő szívébe örömöt hozott.

Hát, ez volna a csoportos családállítás. Csoda, hogy imádom?