Sosem túl késő változtatni!

Mai gondolataimat a most pénteki csoportos családállításom egy – pontosabban két – résztvevője ihlette.

Edina visszatérő vendégem (tavaly teremtő elvonuláson is járt már nálam) és az édesanyjával való kapcsolatán dolgoztunk már néhány alkalommal. Az élete nagy mértékben megváltozott mióta hozzám jár; párkapcsolati és szakmai területen is pozitív irányba fordultak a dolgai, és a nőiességét is jobban megéli. Anyukájával azonban nehezen tudnak közelebb kerülni egymáshoz.

Néhány héttel ezelőtt megdöbbentő üzenetet kaptam azonban tőle… Szeretné a következő csoportos családállításra elhozni édesanyját. No, és hogy ez miért megdöbbentő? Azért, mert sajnos nagyon gyakran tapasztalom vendégeimnél, hogy szülőként az ember úgy gondolkodik, hogy „Nehogy már én nyissak, ne nekem kelljen már változtatni, hiszen ő a gyerek, jöjjön ő!” Ami pedig még érdekesebb, hogy az érem másik oldalán pedig ott vannak a „gyerekek”, akik pedig gyakran azt mondják a szülőkre, hogy „Nehogy már én közeledjek, ők a szüleim, nyissanak ők!” Tudod Kedves Olvasóm, hogy mi ez? Elárulom. Játszma!!! Az egó hisztije. Persze meg van ez ideologizálva, hogy csupán büszkeségről van szó, de lényegében emberek százezreinek rossz egymással a kapcsolatuk az effajta hozzáállás miatt.

Én azt vallom, hogy ha valaki fontos nekünk, akkor a vele való kapcsolatunkért tennünk kell! A gőgünket, sértettségünket levetkőzve mindent meg kell tennünk, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, hogy megtaláljuk a közös hangot! Teljesen mindegy, hogy mi vagyunk a gyerekek vagy a szülők; hogy mi vagyunk a feleség vagy a férj; hogy a kistestvér vagy a nagy; esetleg a megsértődött vagy a megsértő barát… Túl rövid az élet ahhoz, hogy a számunkra fontos emberektől távol tartsuk magunkat és megkeserítsük a saját (és az ő) életét azzal, hogy nem tudunk szeretettel és elfogadással fordulni egymáshoz.

Tele van a szívem hálával, amiért 2 nappal ezelőtt együtt láthattam vendégemet az anyukájával. Megláthattam azt a végtelen szeretetet, ami egymás iránt van bennük. Amit az egó eddig a játszmázással eltakart (no, meg aminek megnyilvánulását mélyebb szinten a transzgenerációs teher visszatartott). Csodás volt látni azt a tiszta szándékot, amivel mindketten érkeztek, hogy „ezt meg kell oldanunk”. Leírhatatlanul hálás vagyok, hogy részese lehettem Edina édesanyja folyamatának és láthattam a könnyeiket, a szeretetük áramlásának leolvadó blokkját, s a nap végén azt az ölelést, amellyel annyi év után végre megajándékozták egymást…

Tiszta szívből kívánom Kedves Olvasóm, hogy te is átéld azt a csodát, ami Edináéknak megadatott; hogy rendbe hozd a kapcsolatodat azzal, aki fontos neked. Addig, amíg még nem túl késő, és akkor, amikor még a fizikai világon veled van a másik fél, nem pedig csupán lélekszinten, energia munkával oldhatod ki magadból az elakadásokat…