Rend a lelke mindennek…

Időnként nagytakarítunk. Kipucoljuk a legkisebb sarkokat, elhúzzuk a szekrényt, kidobáljuk a feleslegessé vált dolgainkat. Szortírozunk. Ez még kell, erre már nincs szükségünk. A tárgyak néha mosolyt, néha könnyeket csalnak a szemünkbe. Elidőzünk egy-egy pillanatra az emlékeken, aztán folytatjuk a nagytakarítást. Kimossuk a függönyöket, a párnákat, lesikálunk mindent, amit a hétköznapokban észre sem veszünk. Sóhajtva szelektálunk a ruháink között, bár akartunk, még sem fogytunk bele… kiment a divatból, úristen, ezt a színt sosem fogom többé felvenni…

A végén minden friss és jóillatú. Újra van hely a szekrényünkben. Mi fáradtan, de boldogan és elégedetten dőlhetünk hátra… Minden tiszta. A lakásunk. A szekrényünk. 

És mi a helyzet az emberi kapcsolatokkal? Szoktunk nagytakarítani ott is? Hű de szörnyen hangzik, igaz? Pedig kéne…

Kéne időnként körbe nézni, hogy kik azok, akik már csak hátráltatnak, amolyan porfogó szerepet töltenek be az életünkben. Nem kötődnek, nem kötődünk. Az utcán elmegyünk egymás mellett. Nem válaszolnak, nem válaszolunk. Messziről figyelnek, de gyávaságuk miatt nem állnak mellénk. Fáj, hogy ott vannak. Lehúznak. De mi megtűrjük Őket. Gyűjtjük Őket, mert félünk elengedni. Pedig tudjuk, hogy semmi értelme. Úgy sem számítunk nekik. Csak foglalják a helyet. És amíg zsúfoltság van, nem jöhetnek az új, a szeretetreméltó kapcsolatok.

Durva dolog? Igen. De néha muszáj megtenni.

Megköszönve az eddigi időt és elengedni Őket… hogy jöhessenek az újak… és mi lehessünk valaki másnak az új… Ne féljünk időnként rendet rakni az emberi fiókunkban!

Mert rend a lelke mindennek!