Még nem elég

Most már csend van, a vonatfütty a hegyoldalig kúszik, talán az sem baj, ha késik, egy lélek sincs az állomáson. A felüljáró átvezet a nyárból az őszbe, egy kicsi gyík siet fel a lépcsőn, mögé szegődöm, kettesével szedem a fokokat, s míg kifújom magam a korlátnak dőlve, az eperfák fáradó lombja mögül a félig nyitott várótermet nézem. Egy falevél söpröget csak odabent, halk zümmögéssel kering a régi, kékre mázolt pad körül, keres valamit, amiben megkapaszkodhat, mennyire emberi. A restiből kiszűrődik a biliárdgolyók halk koccanása, az elrobogó szerelvény zaja robbantja szét a harmóniát, mint a kertben elköltött vacsorán a poharak csengését egy váratlan mennydörgés. Csak az előbbit akarom hallani, a szelídet, az elegánsat, csak ezt a finomságot beengedni a sejtek közé, még nem elég.

Még nem elég a fényből, még hadd fürödjek egy kiskanálnyi napsütésben, még látni akarom a másképp-délutánok másképp-szögét, ahogy lerántják a leplet a hosszú forrósággal betakart valóságról. Mert a nyárban van valami meseszerű, valami életlen, elmosódott és párás valószínűtlenség, vagy csak nehéz elhinni, hogy lehet bármi is ennyire kitartóan és makacsul szép. A tópartig csak egy percnyi séta visz, hányszor egy perc ebből az üvegcserép nyárból, hány összenézés önmagam lassúbb változatával, ahogy átengedem magamon a mézcsorgatón elcseppenő időt.

A kertmozi már zárva, csak a magam filmkockáit vetítem oda, ahogy kisgyerekként a vonatról szállok le izzadó tenyérrel, s apám mellett poroszkálva, világutazókhoz illő elszántsággal cipelem a piros cseresznyékkel díszített, apró bőröndömet. És a régi, elcsókolt ígéreteket, hogy majd jövőre ugyanitt, aztán az „Örökké” szalmakalapját meglengetve fordul be a következő sarkon.

Vajon mennyi várakozás van itt összegyömöszölve, mindenki összes, türkizben fürdőző balatoni reménye, talán ez az eredője ennek az édes, álmos tétovaságnak, ami vadszőlőként tekeredik a lábunkra, és az ereje nem, csak a színe változik. És így lesz borvörös a szeptemberi ég este hét felé, még nem elég, még megmártózom a hűvös vízben, még ülök csak úgy a stégen, érezni akarom ezt a meztelen lényeget, ami nem kerül pénzbe, amiért nem kell sorban állni, megdolgozni, lemondani érte bármiről. A jó szél épp csendesedik, alig ér hozzám, akár egy fátyol, hagyom, hogy megszárítson. Viszi a nyarat, viszi a víz felé, elejti, hogy nyoma se legyen, rásimít a tetején, még nem elég, még maradok. Hűségesebbek vagyunk helyekhez, mint emberekhez, akiket valaha szerettünk.