Kiskabát

A kiskabát az egy olyan, levehetem könnyedén vagy vonakodva, máskor meg éppen fel, aznap, másnap, soha többet. A fejemre húzhatom szemerkélő esőben. Ha úgy van, elférünk alatta mindketten. A válladra teríthetem, te meg az enyémre, lesóhajthatod róla a faleveleket, észre sem veszem. A kiskabátot kidobhatom, hisz nem viselte senki, már ’kitudjamióta’, vagy kincsként őrizhetem, mert csomagban jött úgy negyven éve, az Óperencián is túlról, emlékszem, nagyanyám az őzbarna szoknyájához hordta.

Van, hogy a kiskabát nehéz, rossz mondatok ülnek a vállán, beeszik magukat a szövetbe, többé ki sem mosható, bár ne kellett volna, bár másképp mondtad volna, előtte, utána, aznap, másnap, soha többet. Rásimulhat karcsún a selyemblúzra, de ha a szükség úgy hozza, egy ócska trikóra kapom fel, úgy keverem a betont. Megköt az mindenhol, beeszi magát a szövetbe, majd felfagy a télen, a repedésekbe víz kerül, és a varrások mentén a fű kisarjad. A kiskabát bátor, mer szeretni, melenget a szélben, érdek nélkül teszi a dolgát, pont azt, ami az övé. Nem hirdeti magáról, hogy nagykabát, csakis azt, ami. A könyökén kopik-nyúlik az anyag, feltűrhetem, lesimíthatom róla a gyűrődést, úgy képzelem, ahogy az arcomról tennéd.

A kiskabát kérdez, békén nem hagy, ha addig él is, valamit muszáj lesz mondani neki, legjobb lenne az igazat, csakis az igazat. Nevetni is tud, együtt nevetünk, olyan könnyű ilyenkor, felemel, már csak pár centi és a fa tetején ülünk, ’ezmegmitkeresitt’, így a fa, pedig lemásztam volna magamtól is, előtte, utána, aznap, másnap, soha többet.

A kiskabát ujja foltos, elkentem vele a lényeget. Zsebeit megtömhetem gesztenyékkel, szelíddel, vaddal, másféle se gesztenyéből, se belőlünk nincs. Gombjai tükrök, az októberi órák szétfutó fényei torzulnak bennük, a tó felett már csak a színeket látom, ugye hallod… fatuskó-páholyunk hideg törzsén morzejeleket dobol a türelem, ahogy a tökéletlenség semmivel össze nem hasonlítható biztonságában egymásnak dőlünk, a parton ücsörgünk boldogan, én és a kiskabátom.