Ötven

Tavaly töltöttem be az ötvenet és azóta sokan érdeklődnek a hogylétem felől. Na nem ettől vagyok kiborulva, hanem attól, ahogyan ezt a kort sokan kezelik.  Van, aki viccesen, van, aki tényleg komolyan gondolva kérdezi meg, hogy hogy viselem ezt a kort, nagyon összetörtem-e? 

Én pedig csodálkozom.

Miért is kellene kétségbeesnem attól, hogy ötvenéves lettem? Nem tudom, hogyan kéne viselkednem ötvenévesen, mert még sosem voltam ennyi. Ha belenézek a tükörbe bizony látom, hogy itt-ott már lóg, fityeg és nem olyan szép, mint volt. Hogy a kilók jönnek és egyre nehezebben mennek. Szerencsére a klimax mumusa még láthatáron sincs – igen, én az az ufó nő vagyok, aki szereti a menstruációját –, de néha melegem van és legszívesebben egy hűtőszekrényben laknék.

Ha belenézek a tükörbe már látom, hogy melyik ruhámtól kell fájó szívvel megszabadulnom, nem azért, mert mit szólnak majd az emberek, hanem mert a stílusom változott és talán kifinomultabb lett. Ha belenézek a tükörbe az összes ráncomról tudom, hogy mikor keletkezett. Ha nem lett volna szemműtétem tavaly nyáron, akkor az orromig sem látnék már szemüveg nélkül. (Éljen a trifokális műlencse.)

Ha belenézek a tükörbe néha keresem azt a fiatal lányt, aki elhitte annak idején, hogy övé a világ. De ha belenézek a tükörbe, akkor látok egy érett nőt, aki már tudja, hogy a világ az övé.

Ha belenézek a tükörbe, akkor látok egy csillogó szempárt, ami tele van az évek által megélt fájdalmak emlékével, de leginkább még mindig szenvedéllyel, amely huncutul tud felvillanni. Még mindig bepisilésig tudok röhögni a barátnőmmel, még mindig imádok flörtölni, csábítani. Még mindig imádom a szexet, a jó ételt, a zenét. A szép fehérneműket és a masszázst. A kihívásokat, a kalandokat. Még mindig vannak terveim, vágyaim, álmaim. Még mindig szeretnék tanulni. Még mindig készen állok bárminemű kalandra, amely színesebbé és izgalmasabbá teszi az életem. Még mindig le tudok guggolni egy kiscicához (bár egyre nehezebben megy a felállás), még mindig minden kutyát hazahoznék, és még mindig szeretnék egy beszélő papagájt. Még mindig képes vagyok hasra esni a lépcsőn és leverni mindent az Auchanban. Hülyeségeket beszélni és nagyokat röhögni magamon.   

Még mindig imádom a gyerekeimet, de annyira jó, hogy már nagyok és én simán jöhetek-mehetek a nagyvilágban, mert tudom, hogy ők jól vannak nélkülem is. Nem esem kétségbe, hogy kirepültek, kirepülnek, hanem élvezem, hogy okosak, szépek, sikeresek, és én ennek tükrében újratervezhetem a következő ötven évemet. 

Még mindig imádok NŐ lenni. Már tudom, hogy ki és mi az igazi érték az életemben, és csak és kizárólag erre koncentrálok. 

Még mindig… még mindig élek és így is szeretnék maradni, mert hiszem, hogy húsz-harminc év múlva is lesznek újabb kalandjaim, amik miatt érdemes lesz betenni a fogsoromat és bekenni a térdeimet reuma elleni kenőccsel.

Nem azért hagyjuk abba a játékot, mert megöregszünk, hanem azért öregszünk meg, mert abbahagyjuk a játékot!

És én nagyon-nagyon sokáig szeretnék még játszani! Mondd, játszanál velem?