Társas magány

Ültek egymás mellett némán, a saját gondolataikban elmerengve. Automatikusan ették a vacsorát, szinte nem is érezve az ízeket. A háttérben szólt a tévé, a híradó a nap szörnyűségeit sorolta. Nem is nagyon figyeltek rá, egy-egy kiemelkedő hírre hümmögtek csak valamit az orruk alatt.

A Nő arra gondolt, hogy meg kellett volna vennie azt a kis helyes zöld ruhát, amit hazafelé látott egy üzlet kirakatában, a Férfi pedig a másnapi meeting témáját futotta át gondolatban újra és újra. A Nő ránézett és látta, hogy a homlokát ráncolja, néha meg-megremeg a szája széle. Tudta, hogy valami komoly dologra gondol. Ismerte, mint a tenyerét. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy megkéri, meséljen az új projektről, amin dolgoznak, de aztán rájött, hogy hiába kérdezné, a Férfi egy mondattal válaszolna. Egyébként is tudta, hogy a Férfi nem szeret a munkájáról beszélni. Igazából az utóbbi pár évben már semmiről sem szeretett beszélni. A Nő nagyot sóhajtott.

Vajon mikor fogytak el a szavak kettejük között? Hova tűntek a nagy beszélgetések, a nevetések, az egymás ugratása? Hova tűnt az intimitás, az összebújás, az érintés? Elmerengett. A havi egy szex is inkább rutin, talán így nyer értelmet a házastársi kötelesség fogalma.

Befejezték a vacsorát, a Férfi morgott egy köszönöm félét az orra alatt, majd leült a kedvenc foteljébe és nézni kezdte a tévét. A Nő leszedte az asztalt, pakolászott a konyhában. Kint már besötétedett, a madarak is kezdtek elhalkulni. A háttérben egy mentő szirénája sivított fel, a Nő ettől összerezzent. Nem szerette ezt a hangot. Annyira szerette volna, ha a Férfi átöleli, és azt mondja neki, hogy a mentő időben oda ér és segít azon, akihez rohan… De a Férfi csak ült a fotelben és nézte a tévét. Most nagyot nevetett. Régen mindig hívta a Nőt, hogy együtt nézzenek, nevessenek, éljenek át pillanatokat. Most néma. Nem szól.

Meg kellett volna venni azt a kis zöld ruhát… – jutott újra a Nő eszébe. Aztán kis fanyar mosollyal arra gondolt, hogy kinek, minek? A Férfi évek óta nem veszi észre, hogy ő Nőből van. Nem látja az új frizurát, az új ruhát, a fogyást. Nem látja őt igazán. Fájó sóhajjal kapcsolta le a lámpát, és úgy döntött, elmegy fürdeni.

A Férfi csak ült a fotelben és látszólag a tévét nézte. De a szeme sarkából látta, hogy a Nő a pizsamájáért megy, majd eltűnik a fürdőszobában. Óh, az a szexi pizsama, hogy szereti rajta. Mennyire jól áll neki ez is. Mennyire szereti kihámozni belőle, érezni, ahogy átforrósodik a Nő teste az érintéstől.

Vajon miért nem szeretkeznek többet? Miért nem élvezi a Nő mostanában? Pedig ő úgy ölelné és csókolná, de valahogy a Nő elhúzódik. Így hát havi egyszer – amikor már nagyon nem bírja – kezdeményez. De a Nő nem élvezi. Pedig régen mennyit bújtak össze. Emlékszik a Nő kacér mosolyára, a szemében felcsillanó vágyra. Miért múlt el? Be kéne menni hozzá a fürdőszobába, leülni a kád szélére és elmesélni, hogy milyen napja volt. Mint régen. Órákon át beszélgettek így, amíg ki nem hűlt a víz. De a Nőt már régóta nem érdekli az ő munkája, az ő új projektje. Pedig ilyet még senki sem csinált. Régen büszke lett volna rá a Nő. Őt pedig inspirálta ez a Nő szemében ragyogó büszke fény. Mikor fakult közömbösséggé?