Önállóságra nevelés, de hogyan?

Amikor a kislányom oviba járt, sokszor láttam, hogy milyen sok anyuka igyekszik önállóságra nevelni gyermekét azzal, hogy egyedül öltözésre ösztönzi. Egyúttal igen gyakran voltam szemtanúja annak is, amikor ezek az anyukák a játszótéren árgus szemekkel követték gyermeküket mindenhova, és a kicsit is komolyabb kihívást jelentő játékok használatánál segítségükre siettek. Örök téma az is, hogy együtt kell aludni a csemetékkel, hogy ne féljenek egyedül az ágyban, másfelől pedig az, hogy amint meg tudják fogni a kanalat, egyenek egyedül az önállóság jegyében.

Nos, meglehet, hogy én ülök fordítva a lovon, de számomra az önállóság nem azt jelenti, hogy egy 4-5 éves gyerek egyedül öltözik vagy eszik. Én úgy gondolom, hogy azok a kérések, hogy „Anya, etess!”, vagy épp „Anya, segíts felvenni a nadrágomat!” előbb-utóbb úgyis maguktól kikopnak… Mármint gyanítom, hogy egy tizenéves gyerek már nem fogja ilyesmire megkérni az anyukáját… Feltételezem, neki magának lenne ez egy ponton túl már „tök ciki”.

Szóval bevallom, én iskolakezdésig simán öltöztettem Lizát, sőt a mai napig van, hogy ha este még eszik valamit, akkor a szájába adom a falatot, miközben például ceruzát hegyez másnapra. Hogy ettől önállótlan lenne? Nem hinném.

Én az önállóságot abban látom (és olyan módon neveltem bele), hogy bármilyen magas a mászóka, egyedül megy fel rá, hogy akár odamegy a büféhez inni kérni magának, sőt éjszaka bizony születése óta egyedül alszik. Természetesen bármikor, ha szól (illetve, ha korábban sírt) megyek hozzá, de hiszem, hogy meg kell tanulnia egyedül is biztonságban éreznie magát az ágyában, a szobájában.  A fenti megoldással egyébként mind a saját idegrendszeremet is kíméltem, mind a kapcsolatunkra is jó hatással voltam. Gondolok itt arra, hogy azzal, hogy nem őt nyúztam folyton az oviban, hogy vedd már le, vedd már fel, azzal egyrészt nem idegesítettem szét magam amiatt, hogy elképesztően lassan képesek a korabeliek készülődni, másrészt mivel nem lettem ideges, nem veszekedtem vele, szóval a mi reggeleink mindig békében, szeretetben teltek.

Az – mondjuk – tény, hogy az egyedül alvás képességének kialakítása éppenséggel nem könnyű, és nem pihentető, hiszen minden éjjeli megébredésnél jönni-menni kell, ami kiveri az ember szeméből az álmot, ami pedig az első pár évben a többszöri ébredések miatt igen megterhelő. Nyilván kényelmesebb a gyerek mellett aludni és félálomban visszaaltatni, ha gondja van, azonban így nem szokja meg, hogy egyedül is biztonságban van a szobájában. Szerintem. Szerintem az ad biztonságot a gyerkőcnek, ha tudja, hogy jön a szülő, ha szükség van rá. Ezt szeretném én elültetni a lányomban: a bizonyosságot, hogy ott vagyok, ha kellek, nem pedig azt, hogy mindig itt vagyok, nem kell félned.

Azt pedig, hogy talán nem tévedek, és a gyermek így is önállóvá válhat, úgy gondolom, bizonyítja az a tény, hogy amikor iskolai csipegetőre mentünk, az én lányom volt az, aki szó nélkül az első alkalommal átment a tanító nénivel és a többi gyerekkel egy másik terembe, és tökéletesen biztonságban érezte magát. Tudta, hogy ott leszek, amikor szüksége lesz rám, de azt is tudja, hogy nélkülem is biztonságban van. Szerintem ez a lényeg.