Lapot húzni tizenkilencre

Nem írtam eddig rólad, és talán várhattam is volna még egy évet, mire kerek évfordulója lesz annak, hogy az utolsó buszra felszálltál, de idén 19, és ha valaki, hát te (a nagy kártyás), te aztán tudtad, mi az: tizenkilencre lapot húzni.

Az erdőt járva ünneplem a születésnapodat, mert itt érezlek leginkább, igaz, ez már egy másik erdő, nem az, ahol ismertük a legjobb vargányás helyeket, hajnalban keltünk útra, Bessie kutyánk előttünk poroszkált, én meg szaporán, csontos kis lépteimmel siettem melletted, fel a dombon, kétségem soha nem volt, hogy haza is vezetsz.

Már nem emlékszem, miről beszéltünk olyankor, vagy amikor sóskát szedtünk a réten, máskor meg a „tragacson” zötykölődve (így hívták mifelénk a régi Ikarust), mikor az elsuhanó ablakokban a karácsonyfákat számoltuk, én az egyik, te a másik oldalon. Most elmondom neked, sosem lettem focirajongó, leginkább a vattacukor és a nyalóka miatt mentem ki veled a meccsekre.

Kaptál hideget és meleget, a huszadik századtól és a házasságodtól inkább az előbbit, az utóbbit meg magad teremtetted. A cserépkályha oldalán melegítetted a ruháimat reggel, a paplanomat este. Talán te magad sem voltál tudatában (mert akkoriban nem volt még szokás ezt méltatni), mennyi mindenben voltál jó.

Sosem kellett önéletrajzot írnod, hát én most posztumusz sorolom, mennyi erősséged állhatna benne: százhárom éve született egy nő, aki falta a könyveket, rekordgyorsasággal fejtette a rejtvényeket, bravúros észjárása volt a kártyában (na jó, szerencséje is), a lenvászon asztalterítőt maga azsúrozta, ízekben lefőzte a csillagokat az égről, tollaslabdázott, sakkozott, kerékpározott és úszott, lánykorában titokban focizni is járt, de kitudódott, és a dédnagyanyám eltiltotta (nem hozhatott szégyent a családra).

Hogy fodrásznak mennyire voltál jó, azt nem tudom, de az ollód éles volt, egyszer azzal nyírtam rövidre a babáim haját. Sírtam, amikor megtudtam, az bizony nem nő újra. Nekem te vagy a gesztenyeszív és az isler, mert az aprócska fodrászüzlet melletti cukrászdába két vendéged között gyakran átszaladtunk, te egy kis feketét ittál, én meg faltam a sütit, az asztal alatt ütemesen lóbáltam a lábam, rendes nagymamák ezt szóvá tették volna, de te tudtad, hogy a ritmus az élet része.

Nyughatatlan voltál (kire ütött ez a gyerek?) nem akartál beleilleni semmilyen előre gyártott formába, szívtad a cigit (Románcot, amiből amúgy a legkevesebb jutott neked), összejártál a barátaiddal, néha kiruccantatok ide-oda, csinos szoknyáidhoz mindig vékony szálú nejlonharisnya dukált, ha sport ment a tévében, nem lehetett zavarni.

Gyalogoltál fáradhatatlanul, talán a lépteid súlyával igazoltad magadnak, hogy ÉLSZ, talán nem hitted el, hogy másként is nyomot fogsz hagyni, de lehet, túlgondolom, és csak abban bíztál, hogy a nyolcvanon túl is szálfaegyenes tartásodnak ez lesz a titka. Szinte minden nap buszra ültél, keresztülszelve akár többször is a várost, ha ott járok, lopva a buszokat figyelem, látom-e a „hetest”… Vajon véletlen, hogy az pont egy szerencseszám?  

Szökőnapon mentél el, még ez is egy fricska, megszöktél végleg, és nehéz csak múlt időben melletted lenni. Amikor utoljára láttalak, már nem beszéltünk. Azt az egyetlen könnycseppet, ami a jobb szemed sarkából kicsordult, tartom azóta is a tenyeremben, s hallgatom, ahogy halkan fütyörészel, mint régen, az erdőt járva.