Biztos, hogy vele van bajod?

Annyi nőtől hallom, hogy egyszerűen nem tud a párjával szót érteni. Mintha nem is egy nyelvet beszélnének. Bizony nagy igazság, hogy nő és férfi agya teljesen másképp működik.

Mi van azonban azokkal a pasikkal, akikkel szinte nem is lehet beszélgetni, illetve problémákat átbeszélni? Sajnos ez is egy mindennapos megélése sok-sok nőnek, „hiába próbálom elmondani, hogy mi bánt, egyszerűen nem reagál, teljesen bezárkózik”.

Hogy ilyenkor mit csinál a nő? Van, aki duzzog, van, aki saját teóriát gyárt (és ezzel általában egérből elefántot csinál), van, aki szintén némaságba burkolózik.

S hogy mindezzel mi a gond? Nagyon egyszerű: néhány nap alatt talán feloldódik ugyan a helyzet magától (vagy egy beszélgetés helyetti békülős szextől) és megy tovább minden a normál kerékvágásban, azonban ezek az esetek összeadódnak, és egymásra halmozódnak. Ha hosszú évekig élünk így, akkor az egyik fél (általában az asszony) előbb-utóbb besokall és borítja a bilit.

A nő megélése ilyenkor ugyanis bármi lehet, onnantól, hogy „nem vagyok elég fontos neki, hogy válaszoljon” egészen odáig, hogy magányosnak és elhagyatottnak kezdi érezni magát a kapcsolatban és depresszióba esik, vagy épp keres egy szeretőt, akitől megkapja azt a hiányzó figyelmet, végsősoron pedig könnyen meglehet, hogy válásig fajul a dolog.

Na de, hogy valójában mi is van a háttérben? Nagy valószínűséggel nem az, hogy a férfi nem kíváncsi a nőre, vagy el akarja veszíteni. A zárkózottság drámáját választó személyek gyermekkorukban szokták meg azt, hogy „jobb csendben lenni”. Emögött gyakran van domináns szülő vagy testvér, vagy akár mindkettő; a lényeg, hogy az illető kisfiúként megszokta, hogy ha kérne is segítséget, vagy el is mondaná, hogy mi bántja, akkor sem figyelne rá senki. Mindez halmozottan igaz azokra, ahol csak az egyik szülő volt jelen a családban, illetve arra, aki úgynevezett „szendvics” gyerek, azaz középső; hiszen az első és utolsó mindig több figyelmet kap, mint aki közöttük van.

A Belső Utazás képzésen éppen az ilyen és hasonló esetek miatt tanította azt Brandon, hogy sima páros beszélgetéssel nem fogjuk tudni feloldani a helyzetet, hiszen ott mindenki a maga igazát szajkózza (ha egyáltalán megszólal), ahelyett, hogy a háttérben megbúvó gyökérokot oldanánk.

Szemléletes példa erre az a házaspár, aki párkapcsolat-javító csomagra érkezett hozzám néhány hete. A ráhangolódó beszélgetésünkkor szinte alig beszéltek egymásról! Az összes sérelmük hátterében az anyós/após állt, és még csak észre sem vették mennyire nem egymásra haragszanak, hanem a felmenőkre, és az általuk generált galibákra. Szerintem ilyenkor a segítő feladata az, hogy miután felhívta a figyelmet rá, hogy „nem is egymást látjátok egymásban”, azután segítsen kioldani a háttérben a blokkot, hogy a pár végre újra meglássa EGYMÁST. Így történt ez az említett párnál is; a Belső Utazást megelőző bábuzás tökéletesen felnyitotta a feleség szemét, hogy nem a férjére haragszik, sőt valójában az igazán mély probléma nem is az anyóssal van, hanem azzal, hogy az anyós viselkedése a feleség saját apjától elszenvedett gyermekkori traumák gombját nyomkodja. Így amikor a hölgy a Belső Utazásában kiadta az apukája iránti haragját, az anyósa viselkedése többé már nem triggerelte. Mindeközben a férj a Belső Utazásában oldotta saját zártságát azzal, hogy úgy tudott a saját apukájával kapcsolódni szeretetben, ahogy gyermekként sosem. Felszakadt tehát benne egy érzelmeket lezáró gát, és azóta képes határozottabban beleállni a helyzetekbe, határokat húzni saját anyukája felé, így felesége érezheti, hogy valójában mennyire fontos is számára a házasság, a család.

A tanulság mindebből tehát az, hogy sose higgy a látszatnak; a problémák megoldásához mindig mélyre kell ásni!

A képen Doreen Virtue idevágó üzenete: „Csak a szeretetet lásd!”