Miért olyan nehéz szeretni magunkat?

Veled is előfordult már, hogy azt mondtad magadnak, „te ezt nem érdemled meg”, vagy „egy rendes ember sokkal jobban csinálta volna”? Talán azon kaptad magad, hogy egy apró hibád napokig visszhangzott a fejedben, miközben egyetlen elismerő gondolat sem jutott eszedbe a nap során? Ha ezek közül bármelyik ismerős, nem vagy egyedül. Az önkritika szinte észrevétlenül válik a mindennapjaink részévé, és lássuk be, a saját fejünkben a legkeményebb bíránk él.

De honnan származik ez a belső hang? Miért olyan nehéz szeretni magunkat, és miért mi vagyunk saját magunk legnagyobb kritikusai?

A gyökerek mélyén

A belső kritikus hangot számos dolog formálhatja. Gyakran gyerekkorból ered, amikor olyan elvárások nyomását éreztük, amelyekhez talán nem mindig tudtunk felnőni. Gondolj csak arra, hányszor hallottad fiatalként, hogy „Rossz vagy!” vagy hogy „Ez nem elég jó”; hogy csak a kevésbé bántó megjegyzéseket említsem. Ezek a mondatok, bár leginkább tanításnak szánták és sokszor jó szándékkal történtek, beleéghettek az önképünkbe. Idővel a külső kritikus hangok belsővé váltak.

Az is elképzelhető, hogy társadalmi normák és elvárások járultak hozzá ahhoz, hogy szigorúan ítéljük meg önmagunkat. A mai világ ideált képez arról, milyen „kiválónak” kellene lennünk. Mindig teljesíts jól, légy magabiztos, nézz ki tökéletesen – de vajon ki tudja mindezt tiszta szívből megugrani?

Hogyan ismerheted fel?

Az önkritika gyakran olyan hétköznapi gondolatokban vagy viselkedésekben rejtőzik, amiket talán észre sem veszel. Például:

• A belső szókincs. Hányszor hívod magadat nehéz napokon „bénának”, „nyominak” vagy „ügyetlennek”? Lehet, hogy ezt csak viccből teszed, de minden ilyen megjegyzés egy újabb kavics a hátizsákodban.
• Másokkal való összehasonlítás. Ha azon kapod magad, hogy folyton mások eredményeihez méred magad, az valójában az önkritikus hangod egy hátsó ajtón való belopódzása.
• A halogatás spirálja. Kikerülöd azokat a helyzeteket, ahol ki kellene állnod magadért, csak azért, mert úgy érzed, nem vagy elég jó? Ez is az önbizalomhiány egy erős jele.
• A perfekcionista nyomás. Észrevetted már, hogy hajlamos vagy addig csiszolgatni egy munkát vagy projektet, amíg már szinte soha nem fejezed be? Azt gondolod, sosem elég jó, mert te magad sem vagy „elég jó”.
• Rejtőzködés. Előfordul, hogy inkább visszahúzódsz, és igyekszel elkerülni azokat a helyzeteket, ahol előfordulhat az ítélkezés vagy a kudarc érzése? Sokszor ezzel próbáljuk megvédeni magunkat a kellemetlen érzésektől, de valójában ez csak táplálja a belső kritikust. (Erről bővebben itt olvashatsz).
• Imposztor szindróma. Érezted már valaha úgy, hogy annak ellenére, hogy sikeres vagy és elismernek, belül mégis csak egy „átverésnek” érzed magad? Mintha mindig rettegned kéne attól, hogy mások egyszer csak rájönnek, nem is vagy olyan jó? Az imposztor szindróma klasszikus példája annak, ahogyan a belső kritikus ki tudja használni még a legnagyobb eredményeidet is. (Erről bővebben itt olvashatsz).

Miért van ez óriási hatással rád?

Ez a belső hang módszeresen gyengíti az önértékelésedet, anélkül hogy valaha is tudatosulna benned. Az önkritika nem csak arról szól, hogy „rossz kedved van” időnként. Ez a belső bántás megfoszt a lehetőségtől, hogy meglásd az értékeidet és a képességeidet. Mindannyian elkövetünk hibákat, és távolról sem kell tökéletesnek lennünk. Azonban amikor ezt a belső hangot elfogadod, mint az igazság egyetlen forrását, az határozza meg, hogyan látod magadat – és ez gyakran megakadályozhat abban, hogy fejlődj vagy boldog lehess.

Most, hogy jobban ráláthatsz arra, miért alakul ki ez a belső kritikus hang, és hogyan mutatkozik meg a mindennapokban, talán már az is kicsit világosabb, miért olyan nehéz szeretni magunkat. A gyökerek mélyen vannak, de ezek felismerése az első lépés a változás útján.

A következő alkalommal megnézzük, hogyan lehet ezzel a belső kritikussal megbékélni és apró lépésekben elfogadni magunkat úgy, ahogy vagyunk. De addig is, válaszolj magadban egy kérdésre: Milyen szavakkal szólítod meg magad leggyakrabban akár a fejedben, akár hangosan kimondva? Ezek segítenek, vagy inkább hátráltatnak? Csak őszintén…