Barátságról, emberi kapcsolatokról…

2023-05-21

Veégh Julianna

Life coach - kicsit másképpen

Cikk megosztása

Vannak dolgok, de emberi kapcsolatok is, amelyeket olyan magától értetődőnek élünk meg. Vannak szüleink, barátaink, rokonaink, távoli ismerőseink. Körülvesznek minket emberek az életünk különböző szakaszaiban. Tanárok, sok esetben Mesterek, akik tanítanak, kísérnek minket. Sokan láthatóak, és vannak, akik nem látszanak, mégis velünk vannak.

Ez érzékeny téma, szerintem erről mindenkinek megvan a maga véleménye, hite. Rengeteg történetet hallunk arról, hogy egy gyereknek képzeletbeli barátja van, akiben megbízik, akivel beszél, akit csak ő lát. Ennek több oka is lehet. Oka lehet akár a magány, az elszigeteltség, vagy valami földi tudattal nem értelmezhető kapcsolat, bizalom, valamint sok egyéb pszichológiai ok is, ami most nem ide tartozik.

Vannak olyan kötödéseink, amelyeket nem tudunk megmagyarázni. Nekem is van egy ilyen, nagyon konkrét élményem. Egész kislány koromtól kezdve, valami különös kapcsolatom volt a nagypapámmal, akit nem ismertem. Sőt anyukám sem ismerte, a körülmények miatt gyerekkoromban nem is hallottam róla, 1942 körül halt meg… Kislánykánt neki meséltem a fájdalmaimról, örömeimről. Nem mintha nem lett volna, akinek mesélhettem ezekről az érzésekről… Bizony voltak körülöttem mindig, akikben megbíztam, akik mindenek felett szerettek, meghallgattak, megértettek, kísértek, támogattak. Mégis ő fontos része volt az életemnek, a történetemnek!

Ma már többen foglalkoznak a transzgenerációs kapcsolatokkal. Miket hordozunk magunkban genetikailag, érzelmileg. Elsősorban a traumákkal foglalkoznak, ugyanakkor meggyőződésem, hogy lehetnek ezek boldog, pozitív életigenlő érzések is.

Miért pont a nagypapámmal? Hát nem tudom. Sokat gondolkodtam rajta, aztán arra jutottam, van valami láthatatlan kapocs van közöttünk. Valami, ami ésszel nem megmagyarázható…, és már nem is akarom megmagyarázni! Örülök, hogy sok jó érzésem kapcsolódik hozzá, hogy annyi, de annyi örömet okozott nekem a vele töltött gondolati idő. Biztonságot és szeretetet kaptam!

Így vagyok a barátságaimmal is. Sokszor nem tudom kit miért kaptam, kapok. A lényeg, hogy voltak, vannak, lesznek. Egész fiatal korom óta hangoztatom, amit családban „elvettek” tőlem, azt többszörösen kaptam vissza a barátaim által. Sok éven keresztül éreztem azt, körülöttem nincs biztonságot adó család. Sokáig vágytam csak a nagy, hangos, melegséget adó családra, amit oly sok éven keresztül nem kaphattam meg a belső viszályok miatt. Legnagyobb boldogságomra, mára ez is megadatott, azonban amíg ez nem alakult így, mindig ott voltak a barátok!

Az egyik meghatározó élményem az, amikor már egyedül éltem – anyukám, nagymamám elvesztését követően, már első házasságom is véget ért –, egyszer nagyon beteg lettem. Semmi extra, klasszikus influenza, magas láz, gyengeség, szinte megmozdulni sem tudtam. A testvéremék – akik akkor a családomat jelentették – felém sem néztek, nehogy elkapják…, a barátnőm – aki akkor már „sokgyerekes” anyuka volt – beült a kocsijába, eljött értem, elvitt magukhoz ellentmondást nem tűrően. Ápolt, gondoskodott rólam több napon át! Utána még sok ideig azon röhögtünk, hogy a „családom” ezt felelőtlenségnek titulálta az ő részéről. Mármint a segítséget, hogy fontos voltam neki, pedig számára ez volt a világon a legtermészetesebb.

Ez fordítva is működött, amikor neki (nekik) volt rám szükségük, kétség nem fért hozzá, hogy ott voltam, vagyok. Mindig ott voltunk, vagyunk egymásnak.

Szerencsés vagyok, mert kaptam magam mellé egy-két igaz barátot. Ők, akik életem eddigi nagyobb részében a társaim. Tudatosan írom a társ szót. Ez számomra nagyon komoly jelentőséggel bír. A társ az, aki időnként azt is mondja: „Nagyon hülye vagy, de csináld, mert úgy is csinálod bármit is mondok, de tudd, ha borulsz, itt vagyok!” És bizony borultam sokszor (vélhetőleg még fogok is), ők mindig ott voltak és lesznek. Nincsenek tabuk, őszinteség van és bizalom! Nagyon-nagyon fontos, hogy ez mindig kétirányú.

A barátság felelősséggel jár. Nézeteltérésekkel, vitákkal, mindig felvállalva azt, akik mi vagyunk, amit képviselünk, hiszen azért kaptuk egymást. A fejlődés, az útkeresés időnként konfliktusokkal is jár. Ahol viszont az alapvető szeretet és bizalom nem kérdés, ott ezzel nincs is gond. Mert a barátság – az igazi – az rengeteg szeretettel, elfogadással, megértéssel párosul.

E barátságok mellett vannak azok, akik időszakos kapcsolatnak bizonyultak. Vagyis amikor már nincs dolgunk egymással, továbbálltunk! Más a minőségük természetesen. Más előjellel igaz, azonban legalább annyira fontosak és komoly jelentőséggel bírnak, mint az előbbi. Szeretném kihangsúlyozni, hogy nem szabad elbagatellizálni semmilyen kapcsolatot. A zsigeremben érzem, mióta az eszemet tudom, mindennek jelentősége van az életünkben. Amikor figyelünk a jelekre, az üzenetekre – ha el tudjuk engedni az esetleges sérelmeinket, haragunkat –, akkor ott lesznek a válaszok! Sokszor igaz, nem egyből, akár évek is eltelhetnek, de egyszer csak jön egy „aha” érzés és a helyére kerül minden, ami miatt nekünk azt meg-, át kellett élni.

Kit, miért kapunk akkor és ott?

Visszagondolva, minden egyes barátság adott valamit, és hiszem, én is adtam nekik, akkor és ott azt, amire nekik volt szükségük. Pironkodva mondjuk sokszor, elvettük, amit akartunk. Pedig ez így van rendben. Azért kaptuk, hogy elvegyük! Mi ezzel a gond? A lehetőségeket, az ezzel járó társakat azért kapjuk, hogy éljünk vele. Nem visszaélünk, élünk: nagy különbség! Nem előre megfontoltan bántunk, kihasználunk: az egy másik kategória, és az nem is tartozik ebbe a gondolatmenetbe.

Hiszem, azért sodor össze minket a sorsunk, mert adhatunk és kaphatunk, tapasztalhatunk, megélhetünk. Bántanak minket és bántunk, rengeteg fájdalmat kapunk és fájdalmat okozunk. Tanulunk, elengedünk vagy kitartunk, mikor mi a „feladatunk”. Talán ellentmondásnak tűnik érzésekkel kapcsolatban a tudatosság szó, pedig ebben a kontextusban nem az. Tudatosan kell ápolnunk a barátságokat, kapcsolatainkat. Tudatosan hálásnak kell lenni mindazért, amink van, amit kaptunk.

És bizony meg kell tanulni tudatosan elengedni:

ha már elfogyott, kifogyott, már csak árt, bánt;
ha már nem tölt, csak elvesz.

Legyen ez családtag vagy barát… Hinnünk kell abban, bíznunk magunkban, hogy érezzük, tudjuk, mikor nem lehet már maradni, menni kell tovább. Ezzel együtt azt is tudjuk, ha még ott, ahol vagyunk, azzal, akivel vagyunk dolgunk van – csak zökkenő keletkezett – akár egy életen át, tudjuk, azt is tudjuk!!!

A hozzám fordulók közül többen voltak, akiknek ezzel kapcsolatos kérdésük, akár döntési helyzetük volt. Menni, maradni, küzdeni, elengedni?! Amikor elkezdtük az üléseket tudta, érezte merre kell tovább mennie vagy akár maradnia, de bizonytalan volt. Szükség volt egy kísérőre. Folyamatos kérdések, egyéb módszerek segítségével akár két-három alkalom után, saját magában, döntésében: biztosan lépett.

https://eletvezetes.blog.hu/

Facebook: Életvezetés ahogy tetszik

Tanuld meg, hogyan kapcsolódj a körülötted lévőkhöz, bízz magadban, fedezd fel a saját kapcsolataid útját és a barátságok fontosságát az életben.